A sötét erdő farkasai/9

A várva várt délután

Végre kicsöngettek. Egyből tudtam hogy az erdőhöz kell mennem. Meg volt beszélve az időpont hogy mikor találkozunk. Feszültség volt bennem. El sem tudtam képzelni hogy vajon mi lehet a titok, sőt még az sem volt biztos hogy Daniel elmondja nekem. Csak reménykedni tudtam. Kiléptem az iskolából az udvarra. Az udvar vége felé mentem ahol volt az egyik ajtó. Az ajtó előtt megállta és körül néztem. Egészen meredek domb ment felfelé a tetején viszont ott volt a füves tér és az erdő. Egy pár napja Daniel miatt elveszítettem a fejemet. Nem kutakodtam a farkasok után és még az erdőbe se mentem be. Viszont a farkasról készült vázlatok minden nap nálam voltak. Kiléptem az ajtón és a domb felé mentem. Hatalmas domb volt aminek a tetejére alig lehetett fellátni. Én mégis felláttam. Lehet hogy csak azért mert tudom mi van ott. Senki sem jár oda. Szerintem sokan nem is tudják hogy van ott egy erdő. Ez nem is baj, mivel ha mindenki odajárna a farkasok biztos hogy elköltöznének onnan. Elindultam felfelé. A tér előtt megálltam és nagy levegőt vettem. Próbáltam magamnak bebeszélni hogy úgysem lesz semmi baj. Végül is mitől félek? Lehet csak azt akarja mondani hogy...hogy...áhh fogalmam sincs mit akar mondani. Észrevettem hogy remeg a kezem. Ránéztem az órámra. Már fél órája ott kellene lennem az erdő előtt. Tovább mentem. Amikor megérkeztem láttam hogy Daniel sehol. Valahogy éreztem hogy ez lesz. Biztos csak szívattak. Nem hiszem el hogy bedőltem neki. Zajt halottam. Hátrálni kezdtem. Tudtam hogy nem menekülhetek mivel a zaj az erdőből jött. Tudtam hogy a füvek között nem bújhatok el. Egyre jobban erősödött a zaj. A lábam a földbe gyökerezett. Nem tudtam megmozdulni bárhogyan is akartam. Féltem. A szívem úgy kalapált mint amikor láttam a farkasokat verekedni. Sajnos most nem volt itt a farkasom hogy elém álljon és megvédjen. egyedül maradtam. Mindenki cserben hagyott. Rémület ült a képemre. Ismét hallottam a zajt majd végül kiugrott valami a fák közül. Becsuktam a szemem a rémülettől. Amikor lassan kinyitottam valami nagy feketeség volt előttem. Annyira megijedtem hogy össze estem. Kinyitottam a szemem. Daniel volt az.

- Jól vagy? -kérdezte nevetve. - Félsz a hajaktól vagy mi van?

A sötétség tehát Daniel haja volt. A szívem még mindig vert.

- Tudod hogy rám ijesztettél?

- Mivel?

- Hát hogy itt bujkáltál az erdőbe majd hirtelen kiugrottál.

- Látni kellett volna magad. - mondta röhögve.

- Én nem találtam túl viccesnek.

- Na gyere! Állj fel! - nyújtotta oda a kezét.

Amikor felálltam magához szorított és megcsókolt majd ezt súgta nekem:

- Remélem nem ez lesz az utolsó csókunk.

- Miért mondod ezt?

- Megígértem hogy elmondom a titkot.

- Igen tudom. És most kellene félnem egy pár szótól? 

- Tudod igazából nem is kell beszélni hozzá csak figyelni.

Megfogta a vállam és hátra tolt körülbelül 5 méterre onnan ahol eddig álltam.

- Ígérd meg hogy nem mozdulsz el innen.

- Megígérem.

- És próbálj meg nem megijedni.

- Oké csak mutasd már.

- Rendben de még egy utolsó mondat. Ne fuss el.

- Nem fogok.

Daniel egy gyors csókot adott majd az erdő elé ment. Leguggolt. Rám nézett majd lehajtotta a fejét. Gőzöm sincs hogy mit csinál. Újra felnézett és azt kiabálta hogy szeretlek majd felhasadt a nadrágja, az inge és minden egyéb más ruha ami rajta volt. Nem tudtam mire vélni ezt. Folyamatosan őt néztem. Amikor minden ruha leesett róla hirtelen átváltozott egy... Úr isten. Nem hiszek a szememnek. Átváltozott egy farkassá. A szám elé kaptam a kezemet. Ez az egész átváltozás fél perc alatt történt. A ruhák ott voltak mellette. Jobban megnéztem a farkast majd elővettem a vázlataimat. Daniel volt a farkasom. Ő volt az aki megvédett a fekete farkastól. Megcsíptem magam hogy biztosan csak álmodom. Nem így volt. Ébren voltam. Daniel visszaváltozott újra emberré. A ruhái rajta voltak. Mintha valami varázslattal magára tudta volna venni. Ugyanúgy nézett ki mint azelőtt. A ruhákon sehol egy hasadás. Még egy karc sincs rajtuk. Daniel felállt a földről.

- Félsz tőlem? -kérdezte.

- Nem. Dehogy.

- Biztos?

- Biztos. Csak gyere már ide. - mondtam kedvesen.

Daniel odajött hozzám. Megcsókoltam.

- Ugye tudod hogy most mindent megmagyarázol nekem.

- Igen tudom de készülj fel mert hosszú lesz.

- Van időm.

- Szóval... inkább üljünk le nincs kedvem állni.

- Oké.

- Na szóval. Cole és én egy szombat este elindultunk bulizni. Itt mentünk el az erdő mellett. Hülyültünk. Egyszer csak kiugrott egy fakas és rátámadott Colera. Megharapta. Rávetettem magam a farkasra. Engem is megharapott. Pár perc múlva elment. Másnap az erdőnél találkoztunk. Mind a kettőnknek begyulladt a harapáskor ért seb. egymást kezdtük szidni hogy miért kellett elindulni a buliba meg ilyenek. Addig szidtuk egymást amíg nem lettünk tiszta idegek. Az idegességtől mindig átváltozunk ezért is nem hagyjuk hogy felidegesítsenek minket. Mindig egymáson van a szemünk.

- Tehát Cole ezért féltett téged.

- Igen.

- De akkor miért akart megverni?

- Annak semmi köze sincs a farkasokhoz. Akkor egyszerűen csak hülye volt és féltette az egóját. 

- Te vagy az a farkas aki megvédett a nagy feketétől igaz?

- Igen és a nagy fekete farkas a falkavezér. Dereck. Jó fej csak szigorú.

- Ha tényleg jó fej akkor miért akart megölni?

- Nem akart csak féltett engem. Tudod régebben tetszett nekem egy csaj. Amikor elmondtam neki hogy mi vagyok elszaladt. Egyenesen be az erdőbe. Akkor már tudtam hogy mindenkinek el fogja mondani. Sajnos Dereck is tudta ezért megölte. A saját szemem láttára tépte le a fejét.

- Ugye engem nem fog megölni.

- Nem mert te most is szeretsz.

- Akkor jó.

A nap további részét azzal töltöttük hogy mindent elmesélt a falkáról, a vadászatról és a farkas létéről. Annyira imádtam hogy végre nem kell titkolóznia. Végre összeállt minden.