A sötét erdő farkasai/5

 A karomnyom

Ma reggel fél órával korább keltem fel hogy még legyen időm egy kicsit elmenni az erdőhöz. Amikor rendesen kelek akkor is van még fél órám a suli kezdéséig. Ma nem érdekelt hogy milyen lesz a hajam, hogy-hogy fogok kinézni csak az érdekelt hogy minél előbb az erdőbe legyek. Gyorsan felszálltam a buszra és mentem. Kicsit ködös és párás volt még a levegő. Amire az erdő közelébe értem a farmeromból már csöpögött a víz. Hatalmas léptekkel mentem az erdő felé. Majdnem be is tudtam lépni de valami vagy valaki megragadta a kezem. Daniel volt az.
- Mit csinálsz? - kérdezte.
- Nem mindegy az neked?
- Nem. Az erdőben farkasok vannak akik bármikor megölhetnek.
Daniel még mindig mondta a mondókáját a farkasokról és végig az erdőt bámultam. Megláttam a fekete farkast azt amelyik letámadta az enyémet. Daniel még mindig beszélt és a keze a vállamon volt. Gyorsan lelöktem a kezét és egy mondatot mondtam:
- Daniel fogd be! Ott egy farkas. A fekete farkas.
- Brittany ne menj be!- ordította.
Én nem hallgattam rá hanem berohantam az erdőbe. A farkas nem menekült el csak bámult rám. Először azt hittem hogy csak szimplán bámulni fog mert felismert de nem így volt. A farkas rám vicsorított és közeledett. Daniel hirtelen elém rohant szembeállt a farkassal. A két lábát enyhén behajlította a kezét pedig védően kitárta két oldalra. Egyenesen a farkas szemébe nézett és vicsorgó hangot adott ki. Még én is meglepődtem milyen jól utánozza a hangot. A nagy fekete farkas behúzta a farkát és elszaladt. 
- Daniel te elriasztottad a fark...
- Mondtam hogy ne gyere ide!
- Miért féltesz ennyire? Semmi közöd sincs ahhoz hogy én mit csinálok mikor és hol.
- De van csak még te sem érted.
- Daniel! A kezeden karomnyom van.
- Igen a kutyám reggel...ööö... harapós kedvében volt.
- Daniel még a hülye is látja hogy az nem kutyakarmolás hanem egy farkaskarmolás.
- Most már ez lesz az új elméleted hogy én farkasokkal verekszem?
- Igen és tudom hogy igazam van és be is bizonyítom.
- Úgysem hisz majd neked senki.
- Tehát igazam van. tudom hogy van egy titkod amit nem árulsz el nekem csak nem tudom miért. Folyton megvédesz, állandóan a nyomomban vagy. Kinyögnéd végre hogy mi van veled?
- Fogd már fel hogy szeretlek! - mondta Daniel dühösen de mégis kedvesen.
- Ha ez igaz akkor miért vagy velem bunkó?
- Mert mi ketten nem lehetünk együtt érted és ezt zárjuk is le.
- Nem! Nem hagyjuk abba! A bandád igaz? Ők akik eltiltanak tőlem.
Daniel keze ökölbe szorult a szemét a földre szegezte és a lábával a földet kaparta.
- Válaszolj Daniel! A bandád tehet az egészről igaz?
- Brittany!- Daniel közelebb lépett hozzám és a két kezét gyengéden az arcomra rakta - Ők nem tudnak semmit. Ez az egész az én művem én csak óvlak téged. Nem akarom hogy egy szörnyeteggel legyél együtt.
- Szörnyeteggel ezt hogy érted? Daniel kérlek mondj el mindent.
- Nem lehet ez túl bonyolult. Én szeretlek Brit, de ez az egész túl zűrös.
- Daniel! Nézz rám! Bármi van nekem elmondhatod. Nem félek tőled látod?
- Nem arról van szó hogy félsz-e vagy nem. Hanem... - Daniel hangja elcsuklott.
- Hanem? Hanem miről?
- Menj vissza a suliba délután mindent megmagyarázok ígérem. Itt találkozunk oké? A tanároknak mondd azt hogy rosszul lettem. Csak kérlek most menj el.
- Rendben.
Daniel hirtelen magához rántott és megölelt. Annyira jó illata volt. Bár nem tudtam felfogni hogy Daniel beleszeretett egy olyanba mint én. Amikor Daniel már nem ölelt én is levettem a kezemet a derekáról és rá néztem. Daniel egy puszit nyomott a homlokomra majd megfogta a kezemet. Nem kulcsoltuk össze az ujjainkat. A kezem az ő kezébe volt.
- Délután mindenre rájössz. Csak most menj.
Szép lassan elindultam majd a kezem kicsúszott a kezéből. Szaladni kezdtem. Még egyszer visszanéztem majd óvatosan integetni kezdtem. Daniel biccentett egyet a fejével majd eltűnt az erdőben. A szívem azt mondta hogy menjek vissza hozzá öleljem meg még egyszer de az agyam tudta hogy nem tehetem. A gondolataim visszaszálltak Daniel kezére ahol a karomnyom volt. Tudtam hogy majd ezt is el fogja magyarázni és azt is tudtam hogy erről nem tudhat senki.

A sötét erdő farkasai/4

A csoda

Ma vasárnap volt ezért anyáék itthon voltak. Nem meséltem nekik az erdőről. Danielről sem tudnak semmit. Anyának van egy szabálya ami csak vasárnap érvényes mégpedig az hogy együtt reggelizik a család. Szerettem ezt a szabályt mert ilyenkor legalább nem én csináltam a kaját. Anya összedobott valami rántotta szerűséget. Gyorsan megettem majd felmentem a szobámba. Elővettem a tegnapi vázlatomat a farkasról és nézegettem. Azon járt az eszem hogy vajon ma megint látom-e. Próbáltam elraktározni a testének kecses vonalát és a szőrének ezüst csillogását. Igazából minden vonala megragadt a fejemben de talán a szeme volt az ami igazán lázba hozott. Olyan volt az a szem mintha már láttam volna valahol bár tudtam hogy ez nem igaz. Újra és újra lejátszódott a fejemben az amikor a farkast megláttam, amikor közelebb jött hozzám és amikor elfordította a fejét. Valahogy tudtam hogy ezek lesznek a kedvenc képsoraim. Az agyam átterelődött a lábamra ami csupa lila és kék színű volt és még mindig rettenetesen fájt. Nem mutattam meg anyának mert tudtam hogy ezután nem mehetnék sehova és biztos hogy kiszedné belőlem az erdőt és a farkast. Gyorsan bepakoltam a rajzot és az üres lapokat a radírral és ceruzával teli táskámba majd lementem. Valahogy éreztem hogy anya meg fog állítani pár szóra. Így is lett:
- Brittany!? Hova mész?
- Én csak bebuszozok a suliba mert...ööö... otthagytam egy könyvet és ma ott lesznek a takarítók a suliba és beengednek.
- Rendben akkor menj csak meddig leszel?
- Azt még nem tudom lehet benézek egy pár boltba.
- Jó csak tudod...
- Vigyázz magadra! Igen anya tudom. 
Anya egy gyors puszit nyomott az arcomra. Nem volt túl sok kedvem a szüleim előtt lenni mert fájt a lábam és emiatt bicegnem kellett , de mivel anyáék az egészről nem tudnak semmit előttük muszáj voltam normálisan menni és ez nagyon fájt. Elbicegtem a buszmegállóba ahol már ott is volt a busz. Gyorsan felszálltam és leültem egy öreg bácsi mellé. Ismét elővettem a rajzokat hogy áttanulmányozzam a farkast. A gondolataim megint az erdőre terelődtek majd az erdőről a farkas szemére. A kóválygó gondolataimat a bácsi kérdése szakította félbe:
- Ezek a te rajzaid?
Igazából egyetlen egy rajz volt nálam ezért nem is értettem hogy miért mondja többesszámban. 
- Igen az enyém.
- Szépen rajzolsz.
- Köszönöm. - mondtam kedvesen.
- Ennyire szereted a farkasokat?
- Igen. Imádom őket.
- Egy gyerektől sem hallottam még ezt.
Erre nem tudom mit kellett volna mondanom ezért csendben maradtam és gyengéden mosolyogtam. Kinéztem az ablakon és láttam hogy mindjárt itt a megállóm. Gyorsan visszaraktam a rajzot majd elköszöntem és felálltam. Két nő társaságában leszálltam. Megvártam amíg elmegy a busz majd az erdőhöz siettem. Hirtelen eszembe jutott amikor Daniel elküldött az erdőtől. Lehet hogy a farkasoktól védett. Gyorsan berohantam az erdőbe ugyanoda ahol tegnap is voltam. Leültem egy fa tövébe és gyorsan rajzolni kezdtem a helyet. Fél óra múlva zajt hallottam. Felnéztem oda ahol tegnap a farkas állt. Nem láttam semmit. Pár perc múlva ismét hallottam valamit. Elnéztem jobbra és kémleltem az erdőt. Nem láttam semmit. Amikor visszanéztem egy farkast állt előttem ugyanott mint tegnap és ugyanaz a farkas mint tegnap. Elővettem a rajzomat hogy beazonosítsam. Ő volt az. A farkasom. A hátam mögül elővettem egy lapot és egy ceruzát. A farkas csak bámult rám majd a fülét hegyezve lefeküdt a földre. A tekintete még mindig rajtam volt. Ennek nagyon örültem mert így egy újabb rajzot tudtam csinálni. Siettem hogy a farkas megint el ne menjen. 

Körülbelül 10 percig nyugodtan feküdt ezalatt az idő alatt gyönyörűen lerajzoltam. Egyszer csak felemelte a fejét hegyezte a fülét majd hirtelen felállt. Háttal állt nekem és a hátsó lábait kissé behajlította. Mintha támadásra készülne. Én csak ültem és feszülten figyeltem. Amikor kinéztem a farkas mögül másik három farkast vettem észre akik az enyémmel szemben álltak. Láttam hogy vicsorítanak egymásra. Középen egy nagy fekete farkas állt mellette pedig két barnásabb színű farkas. A nagy fekete elindult jobbra és a szemét rám szegezte. Láttam ahogy vicsorított. Hegyes fehér fogait rám meresztette. A fekete farkas hirtelen támadásba lendült. A célpont én voltam. A farkasom nekirontott majd elkapva a nyakát lerántotta a földre. A fekete volt alul. A másik két farkas elkezdett visszahátrálni az erdőbe. Szívszorító érzés volt látni ahogy a farkasok egymással küzdenek. Értem küzdöttek. Sajnos így még jobban fájt. A fekete farkas behúzta a farkát leeresztette a fejét és megadóan nyüszített. A farkasom leszállt róla. A fekete azonnal felállt és eliszkolt az erdőbe. A farkas még vicsorítva nézett a másik után az erdőbe majd megfordult és engem kémlelt. Óvatosan felálltam. A farkas még mindig ugyanott volt. Lassan kimentem az erdőből. A farkas is elment. Ismét elbicegtem a buszmegállóba. A buszra 17 percet kellett várni. A buszon megint ott volt az idős úr. Nem néztem rá mert féltem hogy ki akar belőlem szedni valamit a farkasokról. A bácsi köszönt. Én visszaköszöntem majd elindultam hátra. Amikor hazaértem felmentem a szobámba a rajzokat az ágyamra terítettem és vizsgálgattam őket. Eddig volt egy kép az erdőről és kettő a farkasról. Rosszul éreztem magam attól a gondolattól hogy holnap már iskola és nem tölthetem a délelőttömet az erdőbe a farkasommal hanem helyette egy unalmas iskolapadba kellesz majd lennem. Hirtelen megborzongtam a gondolattól majd ismét a képeket kezdtem el nézegetni. Megfigyeltem a farkas szemét de nem ugrott be semmi. Csak ültem az ágyon és gondolkodtam. Nem vártam a holnapot de tudtam hogy el fog jönni.

A sötét erdő farkasai/3

Gyerünk!

Ahogy reggel felkeltem valahogy azt éreztem hogy ez a nap más mint a többi. Sokkal érdekesebbnek tűnt pedig ugyan olyan volt mint az eddigi megszokott unalmas napok. Az nap magasan volt az eget pedig csak egy pár felhő tarkította. Anyáék már korán reggel elmentek dolgozni. Ma nem kellett menni suliba hála az égnek. Eldöntöttem hogy ma elmegyek az erdőhöz, körülnézek és csinálok egy pár rajzot. Anyáék úgysem jönnek haza estig. Gyorsan összeszedtem egy pár ceruzát, radírt és lapot majd mentem is. Egész hamar odaértem. Az erdő előtt megálltam és körülnéztem. Gyenge szél fújt ami megsuhogtatta a fák levelét. Az erdőben rengeteg fafaj volt egyszerre. Volt erdei fenyő, tölgy,bükk és még sorolhatnám. Az erdő aljnövényzete igen gyér volt. Ennek nagyon örültem mert így legalább könnyedén be tudok jutni az erdőbe anélkül hogy mindig kerülgetni kéne egy pár bokrot vagy cserjét. Nagy levegőt vettem majd bementem. Amíg az erdő összes zegzugát megnéztem Daniel járt a fejemben. Lehet hogy csak azért mert abban az erdőben vagyok ahol őt láttam. Valahogy megjelent a szemem előtt az amikor felém szaladt és a haja megcsillant a fényben és az is amikor kedvesen rám mosolygott. Miközben ezen járt az agyam nem vettem észre az előttem lévő gödröt és elestem. Egyenesen 

 hasra estem a kemény talajra. A táskám két méterrel landolt előttem port keverve maga körül. Egy pár ceruza kecsesen kigurult mintha táncolnának. Gyorsan felültem. A lábam nagyon fájt. Nagy nehezen a táskám mellé kúsztam. Amikor odaértem zajt 

hallottam. Körülnéztem de nem láttam semmit csak pár helyen kinőtt füvet és gyenge lombozatú bokrokat. Az egyik pillanatban egy farkast láttam magam előtt a fák között megbújva. Egyenesen engem bámult. Zöld szeme volt. A tekintete valahonnan ismerős volt de tudtam hogy ő csak egy farkas. Nagyon féltem ugyanis a lábamra nem számíthattam a menekülésnél. A farkas pár lépést tett felém. Lélegzetemet visszatartva ültem egyenesen mint egy szobor. A farkas előttem négy vagy öt méterre megállt és hosszú fejét kíváncsian eldöntötte. A farkas szőre szürke volt de a fák között beszűrődő fényben ezüstnek látszott. Láttam hogy a farkas hirtelen elnéz az erdőbe majd vissza rám. Gyorsan elővettem egy lapot és egy grafitot és vázolni kezdtem a farkast. Alig rajzolhattam le pár vonalat mert hirtelen a fülét hegyezte benézett az erdőbe majd gyors futásba kezdett. Az erdő közepén megállt visszanézett rám majd egy vonyítás után ismét elszaladt. Onnantól egyedül maradtam. Nagy nehezen lábra álltam elraktam a vázlatot és a buszmegállóba bicegtem. Két városnyira laktam az erdőtől és az iskolától. Nem érdekelt a fájós lábam csak arra tudtam gondolni hogy vajon újra látom-e még a farkast vagy nem. Azt is tudtam hogy a szüleimnek egy szót sem ejtek az erdőről de azt is tudtam hogy holnap ismét eljövök ide.

A sötét erdő farkasai/2

A rejtély elején

Ma reggel kint álltam a kerítésnél és amikor elhatároztam hogy felállok Daniel jött velem szembe. Mintha a tegnapi nap meg sem történt volna csak bámult előre és ment a bandájához. Nem értettem. Tegnap megmentett egy fájdalmas ütéstől ma meg ismét keresztül néz rajtam. Gyűlöltem azt ha valamit nem értek, és ez pont olyan volt. Fogalmam sem volt az ő agyjárásáról. Reggel Mya és Elis az ajtóban vártak. Ott volt mögöttük Cole is körülbelül két méterre. Néha-néha óvatosan ránéztem. Egyszer elkapta a pillantásom és rögtön fel is állt. Felém tartott. Tudtam hogy most nincs ott senki aki megvédhetne sőt már abban sem voltam biztos hogy ha Daniel ott lenne megvédene-e megint. Cole pillantása olyan volt mintha szikrákat szórna ami egyenesen engem talál el. Hatalmas görcs volt a gyomromban. Féltem hogy össze fogok esni. Cole ott termett előttem:

- Szia Brittany! Most nincs itt Daniel hogy megmentsen szóval hol is hagytuk abba tegnap?

Cole ökölbe szorította a karját majd szép lassan felemelte. Gondolom azért tartott majdnem fél percbe amíg felemelte hogy lássam mekkora kínt fogok most érezni. Most már tudtam hogy amint az ökle elér biztos hogy összeesem. Becsuktam a szemem és összeszorítottam a szám. A hátam mögül hirtelen ordítást hallottam:

- Cole! Fejezd be!

Daniel volt az. A nap éppen rá sütött megvilágította a közepesen hosszú fekete haját. A szeme csillogott a napfényben. Szinte még csak most fogtam fel hogy Daniel felénk rohan és azt hogy ismét ő mentett meg.

- Cole fejezd már be! Nem hiszem el hogy még mindig itt vagy leakadva haver. Hagyd már szegény csajt inkább gyere okés?

- Daniel te csak ne avatkozz bele világos?

- Cole lazíts! - súgta Daniel Cole fülébe.

Cole egy mély levegőt vett majd rám nézett és elment. Daniel még itt maradt.

- Jól vagy?- kérdezte.

- Igen, persze. Köszi hogy...

- Szívesen. Biztos nem ütött meg?

- Nem. Nem ütött meg.  

- Akkor jó. Na én megyek mielőtt szét ver még valakit. - Mondta Daniel nevetve.

- Rendben szia.

Az emberek ismét engem bámultak a termekből. Daniel gyorsan elfutott és egyenesen Colehoz ment. Figyeltem a száját hátha le tudok olvasni róla valamit de nem ment. Viszont az arca sok mindent kifejezett. Düh volt rajta, de hamar elmúlott. Reménykedtem hogy Cole most már békén hagy. amikor vége lett az óráknak az erdő felé siettem. Tudtam hogy Daniel oda megy. Meg akartam tudni róla mindent. Megálltam annál a fánál ahol Daniel tegnap eltűnt. A sejtésem bejött. Daniel az erdő felé tartott. Amikor meglátott futni kezdett egyenesen felém.

- Mit keresel itt? - mondta.

- Neked is szia.

- Ne jó pofizz kérlek. 

- Nem értelek egyik pillanatban megvédsz a másikban meg bunkó vagy.

- Nem kéne itt lenned egyedül vagy?

- Ha esetleg nem hallottad volna jól megismétlem az előző kérdésemet...

- Hallottam.

- Akkor válaszolnál?

- Igen tényleg bunkó vagyok veled. Nekünk nem kéne jóban lennünk.

- Ezt a szabályt is a bandád hozta?

- Semmi köze sincs a bandához. Szóval egyedül vagy?

- Látsz itt valaki mást is?

- Oké akkor te most menj el innen. - mondta feszülten.

Mielőtt bármit is mondhattam volna Daniel befutott az erdőbe és ismét eltűnt. Elegem volt a titkokból. Eldöntöttem hogy holnap véget vetek ennek az egész rejtélyes ügynek.

A sötét erdő farkasai/1

A kezdetek kezdetén

Én Brittany Homwett vagyok 17 éves. A mai nap is ugyanolyan volt mint a többi. Feküdtem a fűben és néztem az eget. Hosszú barna hajam félig az arcomon volt. Tudtam hogy a mai nap sem lesz más mint a többi ugyanis anyáék megint késő estig dolgoznak. Az egész életem elég unalmas. Vagyis volt. Eddig:

A mai nap az első tanítási nap a tavaszi szünet után. Ez a hétfő sem különbözött a többitől. Odamentem a barátaimhoz Elishez és Myahoz és szokásosan figyeltük ahogy a ,, nagymenők" szórakoznak. A nagymenők bandájába tartoztak azok a srácok akik fociztak vagy csak egyszerűen menők voltak és azok a lányok akik a pompon csapatban voltak. Ők voltak azok akik minket levegőnek néztek. Ők elvoltak a maguk kis világában. Gyűlöltem őket. Beképzeltek voltak és megpróbáltak minden új diákot a magukévá tenni. Eleinte Myaval is megpróbálták ezt de ő nem hagyta magát. A bandában az olyan srácok akik nem fociztak olyanok voltak mintha valami titkot őriznének. Sosem értettem őket és nem is fogom. Sajnos őket lehetetlen volt elkerülni ugyanis a bandából három srác a mi osztályunkba járt. A nevük Daniel Roth, Bobby Daile és Cole Ronayld. Utáltam a hétfőket mert fizika volt az első óránk. Sajnos be is csengettek.

- Sziasztok gyerekek! Jól telt a szünet? Biztos jól de annyira jól mint a mai fizika óra biztosan nem fog.

- Igen tanárnő tényleg jól telt mindaddig amíg el nem kezdődött az óra.

( Oh igen azt kihagytam hogy minden órán beszólogatnak a banda tagjai. A mai órán sem volt máshogy.)

- Köszönjük Cole hogy megosztottad velünk a véleményed de szerintem senki sem volt rá kíváncsi.

- Így igaz! - kiabáltam be.

Ahogy Cole rám nézett tudtam hogy nem fogja hagyni szó nélkül de nem így lett. Csöndbe maradt és végre elkezdődött az óra. Elég hamar vége lett. A szünetbe odamentem a szekrényemhez hogy kivegyem a következő órára a tankönyveket. Amikor megfordultam Cole ott termett előttem. A szekrényem a sarokba volt ezért Cole beszorított. Nem menekülhettem.

- Te pofáztál vissza az órán ugye?

Nem mondtam semmit.

- Mi van? Megnémultál?

Tudtam hogy meg fog ütni de nem menekülhettem. Daniel is ott termett mellette. Belenéztem Daniel szemébe. Amikor Cole megpróbált megütni Daniel megragadta a karját:

- Hagyd abba haver oké? Uralkodj magadon.

- Okés kössz. Majd még találkozunk Brittany.

- Cole hagyd már! Gyere menjünk jó?- és Daniel elhúzta Colet.

Ahogy távolodtak tőlem Daniel visszanézett és egy gyenge mosolyt erőltetett az arcára. Én csak megbillentettem a fejemet. Amikor Danielék elmentek hirtelen 50 ember volt körülöttem. 

- Brittany mi volt ez?

- Mit mondtak?

És jött még egy csomó kérdés a fejemnek. Én csak bámultam előre ugyanis még én sem tudtam felfogni hogy mi volt ez. Gyorsan kiszaladtam a tömegből. Délután követtem Danielt. Egy erdőbe rohant. Gyorsan utána szaladtam de nem láttam semmit. Daniel eltűnt.